Az egyik legelső versem, amit kisiskolásként írtam. Az ihletője a nagyszüleim szomszédjában élő idős úr. Egy általános iskolásoknak kiírt pályázaton az első helyig jutott, majd később a középiskolás éveim alatt egy kötetben is helyet kapott. Azonban a legnagyobb elismerést a vers főhősétől kaptam. A számára kinyomtatott verset kibővítve visszaadta, a sorait döntött betűvel szedtem a vers végén.
A
nap fenn járt
az
égen , délidőben.
Sokan
voltak a hegyen
ilyen
szép időben.
A
szomszéd idős ember
elvégzett
minden dolgával.
A
sötét pincében sok hordó
csordultig
volt borával.
A
legkisebb hordóhoz ment
majd
a hébért megszívta,
a
bort pohárba öntötte,
Azután
lassan megitta
Bement
a kamrába
kézbe
vett egy ásót
kiment
a birtokra
és
egy gödröt ásott.
Kis
diófát tett bele
két
ráncos kezével
bekerítette,
nehogy
elsodorja
ekével.
Mikor
találkoztam az öreggel
megkérdeztem
tőle:
Minek
ültette a fát,
s
mi lesz majd belőle
Így
felelt nekem,
a
szemembe nézve,
koporsó
lesz az
ha
életemnek vége.
Őszinte
szóval mondtam,
várhat
még sok évet
s
így válaszolt nekem
hiszen
még ráérek.
"Idős ember vagyok fiam,
nem szorít a munka.
Ráérek megvárni,
míg megnől a diófa."