Van egy felirat ilyentájt a plázák nagy üvegfalain, egy felirat, ami a gazdagabbat királlyá teszi, a szegényet még elesettebbé. Ami elválasztja a benn található fényes ünnepi pompa melegét, és a fagyos nincstelenség sanyarúságát. Ez a felirat nem más, mint a Karácsony.
Impresszió: a helyszín Budapest, Népliget, autóbusz-állomás föld alatti bejáró, ajtón innen és az ajtón túl.
Az ajtó előtt éhező hajléktalan társaság, sodort cigit szívnak, és egy eldobható műanyagpohár sokadik fénykorát éli kávéval töltve. A penetráns bűz mindent belep. A földön egy-egy kartondoboz, pár szakadt rongy, és egy rühes macska. Egy rakat csont hever mellettük, ki tudja mikor ettek utoljára. Szemben pár szerencsétlen ember csoszog.
Az ajtón túl a pékség fényfüzérei mögött, egy maroknyi ember mint megannyi manó buzgón dolgozik, elegáns egyenruhában. A frissen sült péksütemények illata vidáman kódorog az állomás boldog pároktól már-már idilli környezetében. Végre hazamegyek.
Beállok a sorba, és veszek egy szelet pizzát. Magamnak.