Az írógép

Kenyér Pál, a József Attila utca ötös házszám alatti lakos a mai napon is munkába indult, a nem túl távoli kis üzembe, ahol betanított munkásként kereste a kenyerét. A kis mellékutca utolsó házában lakott, mégis megvilágította a főút tizenkét lámpájából kettő. A szűk úton mindenki ugyanoda sietett. Kevés a munkalehetőség. A postást, a tűzoltót, a kocsmáros-boltos kisasszonyt és a férjét a péket leszámítva mindenki ugyanott dolgozott. Na meg persze a kis Jankón kívül, mert az Pestre ment mérnöknek tanulni. Azóta egyszer volt itthon. Azt mondta ott is lehet élni.

Kenyér Pál nem néz tévét, csak olvas. Szépirodalmat, klasszikusokat, és mindent, ami a kis könyvtárban a másodállását töltő Mari ajánl neki. Mari jól ismerte, hiszen a kis üzemben egy asztal mellett dolgoztak. Gyakran beszéltek az irodalomról, nagy írokról és költőkről, munkáságukról, nőügyeikről, és az alkoholizmusról. Az utóbbinak itt a faluban is voltak kedvelői bőven. Műértők, alkoholisták.

Mari aznap vígan nyomta Pál kezébe a megyei napilapot. Ő unottan fellapozta - a politikusok vigyora nem érdekelte őt, ahogy a faluban mást se nagyon - majd az egyik rovatnál megállt. Megjelent Pál egy írása. Nem csak olvasni szeretett, írni is. Ez volt az első alkalom, hogy lehozták, pedig már évek óta próbálkozott. Mari majd ki csattant, de Pál rá sem nézett. Újszerű, kellemes, olvasmányos - ezekkel a szavakkal jellemezték a novelláját. 

Kenyér Pál, a József Attila utca ötös házszám alatti lakos, aki a nem túl távoli kis üzemben betanított munkásként kereste a kenyerét, aznap felmondott. 

Több száz novelláját eddig kézzel vetette papírra a következő metódus szerint. Leírt négy sort, majd abból hármat kitörölt, s miután elérte a fél oldalt, ceruzáját letette, és elégedetten végigolvasta. Illetve végig olvasta volna, de nem volt elégedett, egy ideig javítgatta, foltozgatta aztán következetesen az egészet eltüntette. Addig használta a papírt, mígnem ez szétfeslett a kezében. Aznap amikor megjelent Kenyér Pál írása minden megváltozott. Vett egy írógépet és eldöntötte, hogy Ő híres író lesz, akiről írni fognak az újságok.

Aztán hetekig nem történt semmi. Kenyér Pál erre azt mondta témát gyűjt. Járkált fel s alá, hétfőn a szobában, kedden a házban, szerdán a kertben, csütörtökön az utcában, pénteken a faluban, hétvégére már a szomszéd faluban is. Aztán egyszer csak megtörtént a csoda. A kocsmában ülve - a többi műkedvelő társaságában - a másik asztaltól átszűrődő beszédfoszlányok között elhangzott egy kifejezés. "Az ember akit mindenki ismer."

Hazarohant, elővette a nagyszekrényből az írógépet, gondosan a konyhaasztal viaszkosvásznára helyezte azt. Szalagot cserélt benne, a szánját gondosan a helyére helyezte és vadul kalapálni kezdett. Napokig ki sem mozdult a lakásból, míg meg nem született az első regénye. Pár sort átütött, pár sort kitörölt, de ott volt egyben száznyolcvanhárom oldalnyi betű és írásjel, egy történet az emberről, akit mindenki ismer. 

A héten akkor merészkedett ki először a lakásból, zavarta is a napfény a szemét. Leült a hintaágyba és olvasni kezdett. Hunyorgása azonban nem múlt el, komorsággá, majd dühvé lett. Beviharzott a lakásba, és egy nagy fémtálcára szórta a lapokat. Kiradírozni nem tudta a nehéz ólom betűket, így egy kevés pálinkát öntött rá, és könnyes szemmel egy gyufát pöckölt a máglyára, s hamar hamuvá lett az ember akit mindenki ismer. 

A szomszédok a gomolygó fekete füstöt látva riadóztatták a kis település tűzoltóját. Mire a helyszínre ért a tűz már ki is hunyt. Ott ült az asztalnál Kenyér Pál arcán bú, előtte a füstölgő irodalom. 

Másnap Mari szokásához híven kezébe vette az újságot, benne egy kis cikkel, hogy tévesen riasztották egy kis település tűzoltóját. Nem írtak se többet, se kevesebbet. Akkor szerepelt másodszor Kenyér Pál, a József Attila utca ötös házszám alatti lakos a megyei újságban. 

Azóta se hallott róla senki...