KATA

1956. október 23. 

Borús reggelre ébredt a Vöröshadsereg utcában lakó Molnár Katica. Bár az esőcseppek finom kopogása az egy táblás ablakon megnyugtató volt, s az ázott falevelek úgy simultak egymásba, mint egy ölelkező szerelmes pár, azért az október szelei beszivárogtak a rossz tető deszkái alatt az emeleti kis szobába.

Talán a szívét szorító érzés volt az, ami most ily bús időkben melegítette a fiatal lány kebelét. Ez volt az a nap, amire találkát beszélt meg a város határában álló magányos tölgyfánál Jancsival, a jó vágású, nála csak pár esztendővel idősebb inassal.

Gépszerelő munkás mindig kell. A munkásnak segítség mindig kell. Azokat talán nem találják meg az ÁVO-sok, ha csendben maradnak. Katica félt, az apját alig egy hónapja vitték el, nem tudni hova, de tudta, haza fog jönni. Tudta. Remélte.

1956. október 25.

Két napja Pesten kitört a forradalom. Katica, Jancsi jobbján menetelt végig a Szabadság téren, az Olajipari Gépgyár dolgozóival, meg sem álltak a szovjet katona szobráig. A hatalmas piedesztál, amin a szobor állt, úgy magasodott feléjük, mint egy megrendíthetetlen életerős fa. Olyan, mint a tölgy, ami alatt pár napja először találkoztak megszeppenten. A pesti események szele mégis kicsavarta a fát a helyéről.

A tizenhét méter magasan álló szobor ledőlt. Nem a fúrási vállalat lánctalpas gépe taszította a porba, hanem az összefogó kanizsai ifjak mindent elsöprő ereje. Jancsi nemzeti színű lobogót ragadott, felmászott egy létrán a szobor égbenyúló alapjára, és kitűzte a zászlót oda, ahol nem is olyan rég még a büszke szovjet állt. Katica a Kossuth nótát énekelte, szemében a szerelem táncolt. 

1956. október 26.   

A diákok tüntetést szerveztek. Katica boldogan csatlakozott hozzájuk. Itt az idő most lehet tenni. "Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni." - énekelte bátran. A kezdeményezés békésen véget ért, a diákok szétszéledtek. Hazafelé az utcán összetalálkozott Jancsival, aki kipiroslott arcára csókot nyomott, s a fülébe súgta, hogy szeretlek. Akkor először. 

Katica az ablakból nézte a Magyar Dolgozók Pártjának épületét a Vöröshadsereg utcában. A város számos intézményének a tetejéről leverték tegnap a vörös csillagot, itt azonban még állt a Szovjetunió jelképe.  

Tömeg. Emberek tolongtak az utcában, sok ismeretlen és ismerős arc. Jancsi is fel-feltűnt, majd elsodródott az alakok tengerében. Mindenki tudta, itt valami lesz.

Katica az ablakból csodálta az emberek bátorságát, ahogy rigmusokat skandálnak, és várták, hogy az ódon épület spalettái kinyíljanak, és valaki legyen oly merész, hogy meghallgatja őket.

A sötétítő halk nyikorgással kinyílt. Fém a fémen fordult el, olyan volt, mint ha sírna. Katica látta, hogy nem a várt hallgatóság jelenik meg az ablakban, hanem egy gépfegyver csöve. Üvöltött, de nem jött ki hang a torkán, vagy ha jött is, azt elnyelte a fegyver morajló robogása.

Látta, hogy az emberek jajveszékelve rohannak a szélrózsa minden irányába, hallotta sikolyukat, de látta azt is, hogy többen nem futnak, nem sírnak, csak összeesnek a fájdalmuk súlya alatt. Lövés érte őket.

Nem sokkal este hét óra után mentősök érkeztek a helyszínre. Szemükben a félelem táncolt. Az őket fogadó tömeg rosszalló tekintete megrémítette a szikár orvost és a fiatal ápolót. A nép azt hitte az ÁVH-sokat akarják a mentőautóval kimenekíteni. Katica még mindig az ablakban állt, a lába mintha eggyé vált volna a kopott padló deszkáival, nem tudott megmozdulni. Szemével Jancsit kereste, de nem látta.

A tömegből többen fegyvert szereztek, és ostrom alá vették a Kreiner-villát, az MDP székházát. Az újabb lövések a mentőautót sem kímélték. Egyszer csak meglátta Katica Jancsit, mellette egy alig 16 éves fiúval. Szíve szaporán vert, örült, hogy a fiúnak nem esett baja. Pár napja ismerte csak, de tudta ő lesz az, akivel az életét le fogja élni. Ő lesz az a férfi, aki mellett megöregszik.

Jancsi összerezzent, s a mellette álló fiúcska összerogyott. Jancsi a karját nyújtotta a zuhanó test felé, hogy azzal tompítsa a fájó zuhanást. S már nyugtatta is az ölében fekvő testet, hogy nem lesz semmi baj. Karcsi szobafestő ipari tanuló volt itt Kanizsán, Jancsi szomszédjában lakott. Együtt festettek Molnáréknál nyáron. Így találkozott Jancsi és Katica. A lány lábait a padló eleresztette, s rohant a két fiúhoz. Karcsi remegett, s egy fél mondatott hajtogatott hörögve – én csak moziba akartam menni.

Percek múlva újabb segítség érkezett, majd az este során többször váltották egymást az orvosok és mentőápolók. A tüntetők egy részét haslövéssel szállították a kórházba, nagyrészük még a harminc éves kort sem érte el.

Még aznap éjjel mintegy háromszáz ember – köztük Jancsi – megpróbált bejutni a laktanyába. Céljuk az események megtorlásához szükséges fegyverek megszerzése volt, azonban a képzett katonák hamar kiszorították őket. Ezt követően éjszakára kijárási, nappalra gyülekezési tilalom lépett életbe.

Másnap jött a hír, hogy Balázs Lászlót, a 15 éves olajbányász tanulót meglőtték. Cimborájával Nevető Lacival – félbevágott piros pöttyös labdával a fején – hazafelé tartott a Kazinczy utcában, amikor két orosz géppisztolyos észrevette őket. Egyből tüzet nyitottak. A mellkasán érte a találat, mely a földre döntötte őt. A többi sérülthöz hasonlóan őt is a nagykanizsai kórházba szállították.

Balázs Laci otthon, a Szombathelyi kórházban halt bele a sérüléseibe pár nappal később. Ő volt az 1956-os nagykanizsai forradalmi események legfiatalabb áldozata.

1956. november 1. 

    

Karcsi a tizenhat esztendős szobafestő tanonc belehal a sérüléseibe.

1956. november 5. 

    

Hétfő. A megszálló katonákat nem zavarja az eső. Ellenállás nincs. 

2019. október 23. 

Meleg őszi napra virradt. A Szabadság téren álló tankok meredten figyelnek a környék házaira. Ha egy-egy bátor fiatal szembe fordul velük, a mögöttük tornyosuló házak zsaluja résnyire kinyílik. Gépfegyverek harsognak. Emberek rogynak össze élettelenül az utcán, mert nem hallgatnak az asszony figyelmeztető kiabálására.

A téren ma Erzsébet tér tábla áll, vidám párok sétálnak kéz a kézben, s pajkos gyerekzsivaj tölti meg a teret. De valaki nem ezt látja.

Ide költözött özvegy Tóth Jánosné, született Molnár Katalin, miután a férjét munkatáborba vitték az ’56-os kanizsai események után, s nem tért onnét haza soha többé. Akkor, 1956. október 26-án este tizenhét bátor kanizsai szenvedett sérülést. Közülük hárman meghaltak. Aznap valami megváltozott, Katicából Katalin lett.

  

Megjegyzés: A történet fiktív, valós történelmi szituációba ültetve. Az 1956-os nagykanizsai események reprodukálásához a Kanizsa Újság 2017.05.07-én megjelent „1956 a nagykanizsai mentősök szemszögéből” című cikkéből merítettem. Az írás Dr. Papp Attila tollából származik, Klaszán Sándorral készített interjú alapján. Köszönet Klaszán Sándornak a legfiatalabb áldozatról, Balázs Lászlóról szóló friss kutatásból származó információkért és segítségéért.