Esti filmnézés, tetszőleges film. A főszereplő nő bezár egy borítékot. Ekkor támad az az ötletem, hogy mindegy, mit írsz a levélbe, minden a címzésen múlik, kinek adod azt, amit a levél tartalmaz. A film leállítása után mozgásba lendülnek a fogaskerekek, hogyan lehet ezt a mondatot szépen becsomagolni? Megszületik az első verzió. Nem az a lényeg, hogy mit írsz a levélbe, hanem hogy kinek címzed!
Konzultációba kezdek a rövidke mondatok tartalmának szakértőjével, aki szerint az ötlet jó, de máshogy fogalmazná meg. Őszintén megvallva, én is. A tartalmát tudom, és azt is, hogy a boríték szónak szerepelnie kell benne, hiszen az olyan komoly. Megindul az ötletbörze, és születik egy elég közeli megoldás. A papírra vetett szavak mit sem érnek, ha a borítékon téves a címzés. Egész jó, de túl van magyarázva.
Itt jön a fordulat. Megosztom A.-val az egyik ötletemet, amely „Mindegy mi kerül a borítékba” kezdőszöveggel indul. Egyből jön a válasz. Nem mindegy mi kerül a borítékba! Szerintem mindegy, mit vetsz a papírra, a gondolatok a megfelelő embernél csíráznak ki. A tartalom nem elsődleges, ha jó olvasóközönségre talál. Kiderült, hogy teljesen máshogy értelmeztük. Nem baj, éppen ez a jó az írásban. Mindenki mást őriz meg belőle, mindenkinek mást mond.
A mindent elsöprő boríték címzésről szóló mondat még mindig nem született meg. Azonban valami biztos, ha minden címzettnek ugyan azt írjuk, akkor sincs két egyforma olvasat.