Lassan hosszabb ideje tart a gyász, mint a létezés.
Elillant valami egy pillanat alatt, pont addig maradt,
amíg felfogtam ésszel, hogy egyáltalán itt volt.
Nyomot hagyott életem vásznán, s most kutatom.
Mily hanyag ecsetkezelés, hazug szerelem.
Azt hittem, befejezed majd a képet, megfested
a lelkem kontúrját a fényben, az árnyékát puhítod.
Kezedbe adtam minden álmomat, feltétlen.
Ilyen vagyok a szerelemben, precíz mérnök
helyett, egy impresszionista festő. Csillagos éj.
Aztán, mosolyodra kelni, boldognak lenni, s elaludni,
téged megtanulni, s felmondani neked, hogy tudd
a szívem szeret, s én rád bíztam hatalmas vásznamat.
Nem tudsz festeni, mert a finom posztó elriaszt,
nem érdekel más, csak a barokk keret giccses aranya.
Én álmaim mázát adtam neked, de te magadat fested.
Magadat fested le olyannak, amilyen nem vagy.
Ki bűneit magának gyónja, ne várjon feloldozást
mástól. Önnön maga feloldozása rutinná válik,
s megfeledkezik bocsánatot kérni a világtól.
