A barátaim aznap este sörözni hívtak.
Csak egy sör! - mondták, de ez nem,
tényleg nem így működik a valóságban.
Sok sör, rendszerint Unicummal kísérve,
kék multi, este gyros, a reggelt hagyjuk.
Én lemondtam az estét, más dolgom volt.
Nyüzsgő társaság helyett, csendes önmagam.
Leültem a tükör elé - és a te szemszögedből -
beszeltem saját magamhoz, őszintén. Azaz,
elmondtam magamnak, mi a bajom velem.
Nem dacoltam, nem toporzékoltam, hallgattam,
pedig te ott, velem szemben nem kíméltél.
Hajlamosak vagyunk selyembe csomagolni azt
a pengét, mely amúgy a csontunkig hatol.
Most nem tehettem ezt meg, küzdöttem,
önző voltam. Én, én akartalak boldoggá tenni.
Hiszen közös volt az álmunk, de még mennyire,
én veled foglalkoztam, és te is. Magaddal.
Valljuk be, ezt így nem lehet. Mész, mint egy ló,
szemellenző takarja szemed, menetelsz előre.
Én fent ülök a bakon, és látom, hogy jobbra
zöldebb a rét. Küzdöttem, hogy jobbra forduljon.
Egymás lovai, és kocsisai vagyunk, mert
kívülről látjuk a másik igaz álmait, amit belülről,
hamis vágyak takarnak el a szemünk elől.
Belenéztem hát a tükörbe, hogy méltó legyek,
méltó legyek vezetni a büszke paripát.
Neked nincsen tükröd otthon, mélyen odabenn,
csak egy retusált kép lóg a falon magadról.
Minden reggel megnézed, látva tökéletességed,
tudván, hogy olyanokkal vetted körbe magad,
akik abba a hazug képbe szerelmesek.
A világnak egy képet mutatsz, ami nem létezik,
magadnak hazudott tökéletesség. Hidd el,
jól áll a kócos haj is, nem kell a makulátlan.
Nem vagy mindenható. De ha nincsen tükröd,
ki szól majd, hogy csipás a szemed?