A minap láttam egy videót (a humoristák szokták így kezdeni
a szövegelést, ezzel aktuálissá téve a mondanivalójukat) az egyik legnépszerűbb
közösségi oldalon (na vajon melyik???)[egy mondaton belül két zárójeles
megjegyzés, nem lesz több ilyen]{vagy mégis?!?!}.
Amerikai katonákat, és gyermekeiket mutatták be a
hazatérésük pillanatában. Katonai egyenruhában az első útjuk a gyerekek
iskolájába, edzésére, vagy csak szimplán haza vezetett, ami egy csodálatos
dolog, hiszen ilyen egy gondoskodó szülő, főleg, ha hosszú ideje nem látta a
csemetéjét. Megindító videó, csodálatos zenékkel aláfestve, érzelemtől
pattanásig feszülve, igazi őszinte gyermeki reakciókkal. Könnyek, meglepődött
pillantások és összeborulás, minden ami kell. Bevallom férfiasan engem is megérintett.
Az első pillanatban…
Aztán kicsit belegondolva – konteó következik – rájöttem,
hogy ez milyen propaganda videó, és mennyire alattomos eszközökkel népszerűsíti
a katonaságot, egy olyan országban, amelyben a vezetői nyomásra kontinenseken átívelő
háborúkat folytatnak, olyan hatalmakkal szemben, akik területeit az átlag
amerikaiak még egy térképen sem tudnák behatárolni. A politikát mellőzve,
kizárva, hogy kivel miért állnak háborúba, és ki ütött először úgy gondolom,
hogy ártatlan gyermeki lényekkel a háborút „reklámozni” nem egy elfogadható
dolog.
Amerikában nagy hagyománya van a hőskultusznak, kezdve a
képregény majd későbbiekben filmvászonra vitt szuperhősöktől egészen a
kimagasló teljesítményt nyújtó katonák piedesztálra emeléséig. Szerintem egy gyermeknek
a szülei a hősök, akik mellettük állnak mindig, akik megtanítják biciklizni
őket, fára házat barkácsolnak – az nagyon amerikai a filmek elregélése alapján
- és támogatják őket az első csalódásoknál, vagy a szürke hétköznapokban.
Akihez mindig van fordulni, mert nem egy másik országban talpig fegyverben
lőnek olyanokra, akik szintén a saját gyermekeik hősei.
Biztos vagyok abban, hogy a kislánynak - akit az apja
könnyek közt ölel át egy iskolai ünnepségen a frontról visszatérve - akad pár
olyan osztálytársa, akinek nem tért vissza szerette, vagy csak egyszerűen
visszatérés után italba fojtotta a tapasztalt keserűséget, másnál keresett
vigaszt, vagy szimplán más ember tért haza. Őróluk általában ezek a történetek
nem szólnak. Pedig ez is ugyan úgy része ennek a világnak. Igaz nincs is ekkora
örömködés, ha egy gyárból fáradtan tér haza az apuka, varrodából egy anyuka,
mert az természetes, azonban a gyermek tudja, hogy onnét mindig haza tér.
A történelem sajnos bebizonyította, hogy katonákra szükség
van, azonban nem mindegy, hogy valaki a családjáért ragad fegyvert a saját
hazájában, hogy megvédje őket, vagy a föld másik felén az aktuális hatalom
igényeinek kiszolgálására.
Persze az sem elhanyagolható, hogy melyik ország, hogy van
berendezkedve ilyen tekintetben, és az is biztos, hogy nem születhetek már
amerikainak. Azonban ebből a kis országból úgy gondolom, hogy egy-egy család
őszinte pillanatait, a gyermekek jóságát propaganda célokra felhasználni nem
illendő, főleg nem akkor, ha ugyanennyi – lehet, hogy még több – családnak
változtatta meg rossz irányba az életét a katonaság.
Nagyon érdekes az internet használat ilyen szempontból.
Biztos láttátok már azt a képet, amin egy elesett embernek két katona ad vizet,
oldalukon fegyverekkel. Általában két külön képkivágással mutatják az esetet.
Az egyikben csak az látszik, hogy a „jóságos katona” itatja, míg a másikon egy
elesett ember mellett egy „gonosz” fegyveres áll. A médiai torzít ez köztudott.
Amikor viszont megható családi eseményt látsz, egy kisgyermeket, aki
visszakapja – vagy életében először látja – az apját, akkor valahogy nem gondol
bele az ember abba, hogy hány család nem volt ennyire szerencsés.
Persze az is lehet, hogy én vagyok érzékenyebb az ilyen kis
apró rezdülésekre, lehet, hogy túl gyermeki lelkem van, de egy biztos, nem árt
ha az ember a dolgok mögé néz egy picit.