„Mert ő benne élünk, mozgunk és
vagyunk..."
Apostolok Cselekedetei 17. rész
Huszonöt deka
párizsit szeretnék kérni – mondta az ember a kisközért húsos pultjában álló
pocakos-bajszos eladónak, majd a mellette álló tízévesforma fiúhoz fordult – Az
jó lesz magának is? – kérdezte tőle. Az eladó szeme elkerekedett, a fiúcska
azonban a legnagyobb természetességgel azt felelte – igen édesapám, csak marha
legyen. Ez a kétértelmű megjegyzés a meglepett hentes számára mulatságosnak
bizonyult, mivel a szája széle enyhe ívben meghajlott, ám aki nem ismerte észre
sem vehette ezt a rándulást. Munkában, vevővel szemben ennyi volt a
megengedett.
Semmi szokatlan
nem volt abban, hogy Kiss Ernő egyetemi tanár, a természettudományok professzora
a fiát, a kis Ernőt magázza. Így volt ez azóta, hogy a fiú nyitott lett a
világra, és tanulni kezdte azt. Előtte tegezte, de úgy vélte (munkájából
kifolyólag), hogy a tudás átadásának nyelvezete megköveteli a magázást. Szintén
a munkája révén pedig mindenkit tanítani akart, ebből persze egyenesen
következik, hogy mindenkit magázott. Egészen a szépkorú emberektől kezdve –
kiket jómagam is megilletek a magyar nyelv eme fortélyos tiszteletével –
egészen az aprócska gyermekekig. Férfiakat és a nőket is. Ez neki így volt
természetes.
Első munkanapján
elhatározta, hogy magázni fogja a diákjait. Akkor még ez nem ment neki annyira
könnyen, gondos odafigyeléssel azonban hamar megszokta. Igaz, zsenge kora miatt
őt is sokan tegezték, azt feltételezve, hogy egy csoporttársukhoz van
szerencséjük, aki szorgalmasan tanult, ezért a nagy tudása. Ernő tanársegéd
lett, majd tanár és a professzor címig töretlenül menetelt a ranglétra fokain
felfelé. Egész pályája során megelégedéssel töltötte el a döntése, miszerint mindenkit
magázni fog, mert úgy gondolta, ha kellő szigorral áll a diákok felé, kivívja
magának a tiszteletet, és a szigorból később engedni lehet (ő persze nem
tette), de ha bedobja a lovak közé a gyeplőt, akkor már soha nem tereli össze a
diákjait a tudás átadás karámjába.
Kérjem várjon meg itt
– nézett a fiúra, az egyetem egyik alagsori tanterme előtti padra mutatva, az
imént vásárolt párizsit és két zsömlét a fiúnak adva. Egy ilyen langy meleg
nyári napon jól esett a fiúnak az ódon épület hűvössége, és persze a
marhapárizsis zsömle is.
Ahogy a szendvics
elfogyott, megjelentek a terem előtt az első diákok is, Kiss Ernő
órájára várva. A fiú az összesúgó diákok morajlásából – ez az ő fia – foszlányt
hallotta, és ez mérhetetlen nagy büszkeséggel töltötte el. Csengettek, a
diáksereg a terembe özönlött és a kis Ernő is velük tartott. A hátsó sorban ült
ilyenkor, mikor a vidéki nagyszülőkhöz nem tudott lemenni, anyja dolgozott és
az apjának is előadást kellett tartania. Nem bánta, nem is értette, de
élvezettel figyelte ahogy apja teleírja a táblát, miközben a hallgatók
figyelmét leköti, néma csendben ülnek és hallgatják. Az óra elkezdődik – Jó
napot kívánok, köszöntöm Önöket…
Az órát követően
egy közeli fagylaltozóba vitte a gyermeket, mert egy egyetem közelében nem csak
tankönyvesboltok és kocsmák vannak. Még akkor sem, ha az az általánosabb. A kis
Ernő csodálta az apját, volt valami magabiztosság abban, hogy – Kezét csókolom
Kedves, egy gombócot lesz szíves az Úrnak. – miközben rámutatott. Máskor,
barátokkal, pályatársakkal szemben egy-egy flegmának tűnő – Napot! – köszönés
is olyan komolysággal hatott tanárunk szájából, hogy rendre megemberelte magát
az, kivel szóba elegyedett.
Tegezni ugyebár
nem lehet mindenkit, mert az udvariatlanság volna, de magázni, azt mindenkit
szabad. Nem volt gond a hölgyekkel, urakkal, szegényekkel, gazdagokkal,
idősekkel, fiatalokkal, diákokkal vagy éppen más professzorokkal, hiszen ki
szóba állt vele, az első mondat után felvette a magázást. Azt hinné az ember, hogy
ez így olyan kimért, katonás, rendszert ad a beszélgetésnek, és csak egyszerű
beidegződés. Egyben azonban megszünteti a nemek, korosztályok és rangok közti
hierarchiát, mindenkit megajándékozva a magázás tiszteletével. Ezeket a
nyelvtani szabályokat ismerő és vele szemben betartó ember nyelve könnyen
megeredt, olyan dolgokról is, melyeket a fentebb említett kasztbéli
hovatartozás miatt nehézkesen osztottak volna meg az emberek vele.
Amilyen közel
kerültek hozzá így az emberek, olyan távol is. Mindig megmaradt egy
távolságtartás, egy kis feszültség, amit a tegeződés felold. Mikor közvetlen
barátai megpróbálták eltántorítani pályája elején tett fogadalmától egy-egy
jókedvű sörözés alkalmával, ő csak annyit felelt tréfásan, hogy – Uraim, kérem
tisztelettel egy jóféle magyar pálinkára meghívhatnak, de a pertut nem
szeretem.
Kiss Ernőné. Ő
volt az, aki szerette férje „hóbortját”, azonban azt viszonozni nem tudta, így
hát tegezte. Tudniillik Kiss Ernőnét már akkor így hívták, mikor Kiss Ernő még
nem volt tanár, csak egy egyszerű hallgató az egyetemen. Boldogok voltak
együtt, mert tudtak együtt nevetni. Mi mást lehet tenni egy veszekedés kapcsán?
– Már megint elfelejtetted amire megkértelek, te nem is figyelsz rám!?!? – Ne
mondjon nekem Ön ilyet Kedvesem, csak magára figyelek. – aztán mindketten
nevettek. Ezek a fura párbeszédek úgy nyelték el a köztük lévő feszültségeket,
mint a porszívó a sarokban doromboló porcicát.
Még hazafelé
bement a kisfiával a mosodába, kitisztított talárjáért a következő iskolai rendezvényre.
(Szeretett ilyen alkalomkor beszédet tartani – magázva.) Ismét fennakadt
valakinek a szeme a fiával való kommunikáció hallatán, de ezt kifejezetten
kedvelte. Szeretett a figyelem középpontjában lenni, és tudta, ha következőben
ide betér, tudni fogják, hogy ő az. Igen, ő. Nem a nevét, nem azt hogy mivel
foglalkozik, csak azt, hogy ő.
A család már
alszik, Kiss Ernő egyetemi tanár, a természettudományok professzora a mai napra
befejezte a munkát. Elkészült a másnapi jegyzet. Kétszer ugyanazt az anyagot
nem tanítja ugyanúgy. A diákok tisztelik – magázás ide vagy oda – s ezt úgy
jutalmazza, hogy minden napra felkészül. A gyerekszoba ajtaja résnyire nyitva,
benéz – jó éjszakát gyermekem – és az ajtót becsukja. Felesége mellé heveredik,
magára húzza a paplant. Mielőtt behunyná a szemét, és álomra szenderülne,
gyakorló hívőként imára kulcsolja kezét. - Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék
meg a te neved…
Így alszik el az
ember, aki mindenkit magáz.