Szerencsés ember vagyok, nagyon sok barátom van. Nem csupán haverok, a szó szoros értelmében barátok, akik kiállnak mellettem, és remélem ők is úgy érzik, hogy kiállok mellettük. Hiszen erről szól a barátság.
Mikor pöttöm kis gyermek voltam tátott szájjal figyeltem nagyapámat, mikor zsebéből előhúzta a kését. Amolyan kopott csont markolatú, ezerszer élezett késről volt szó, de az Ő kezében csodákra volt képes. Azt is öröm volt nézni, ha evett vele, valahogy nagyon egyek voltak, azonban ami az igazán nagy csoda volt az a faragás. Nem szobrokra vagy mindenféle díszekre kell gondolni, hanem kardokra. Azokra a kardokra, amik engem egy egyszerű mogyoró vessző megmunkálásával ninjává tettek, vagy éppen egy görbe fűzfa ágra, amiből olyan szablya készült, hogy sok játékgyártó megirigyelhetné. És azok a kések. Legtöbb esetben még a földbe is beleálltak. (Ha nem, az is a pici kezeim ügyetlenségéből fakadt)
Aztán abbahagytam az úszást negyedikes koromba. Gondolom most már teljes a káosz a történetben.
Kellene valamit sportolnom, hallottam anyukám intő szavait, ő kertészkedett, én pedig a kardokkal játszottam. Kell ennél több? Megyek vívni! Másnap már utána is járt a dolgoknak, és következő ősszel megkezdtem az edzést. Ekkor negyedikes voltam. Sokszor vonakodtam, nem volt kedvem menni, de ahogy egyre nőttem, rádöbbentem, hogy szeretem ezt csinálni. Szeretem a vívást is, persze tudtam, hogy lassú mozdulataimmal nem áll előttem hatalmas versenyzői karrier, azonban gyönyörű sport. A társaságról nem is beszélve. Mikor elmentem edzeni, kikapcsolt az agyam, jól éreztem magam. Most jött el az a perc, mikor körbe ér a történet, azonban még nem fejeződik be. A Barátaim, így nagybetűvel, nagy része vívó volt.
Nem vagyok egy nagy sportember, azonban a legjobb barátaimat a sportnak köszönhetem. Elmentem edzésre, és ott megvitattunk mindent. Szerelmet, iskolát, családot, mindent kibeszéltünk. Nem a különböző közösségi oldalakon, hanem szóban, mozgás közben. A lógások, simlik, még jobban növelték ezt az összetartást. Az egészből levonva a következtetéseket, és idekeverve kicsit a mai világunkat is, a közös élmények, a közös „balhék” és a személyes beszélgetések építenek barátságot, a közösségi oldalak csak kapcsolat tartásra alkalmasak, nemlétező dolgok felépítésére nem. Pedig sajnos olyan irányba haladunk, hogy barátokat is ott keresünk. Bízom benne, hogy rádöbben mindenki erre majd.
Remélem, hogy én is faraghatok majd az unokámnak...